SAJÁTVÉLEMÉNYEM

Volt tapasztalatom az öngyilkosságot elkövető és sikeresen be is fejező közvetlen hozzátartozóm-unokaöcsém és egy kedves hittanos társam személyében, akik karácsony előtt néhány év különbséggel vettetek véget földi létüknek.

Számomra ez azért furcsa és érthetetlen dolog, mert jómagam 1977-ben egy agyműtéten estem át, ahol klinikai halál állapotában és két hét kómában kerültem. Vannak emlékeim a történtekről, melyek nagyon pozitívak, még sem választanám ezt az utat, hiszen okkal vagyunk itt ezen a világon.

Ezt próbálom hangsúlyozni azoknak a fiataloknak, akikkel kapcsolatba kerülők.

Ha több hónapig maradunk kapcsolatba azzal a beteggel, akit sikerült öngyilkossági szándéka után a mentősöknek és az intenzív osztály dolgozóinak életben tartani.  Terápia gyanánt elviszem a fogyatékosok intézetébe, ahol megmutatom nekik mi is a szenvedés, milyen az amikor valakinek fogyatékosan kell élni és küzdeni, mégsem veszi el életét önként.

Ez hatásos szokott lenni.

Úgy gondolom a serdülőknek, gyakrabban kellene megmutatni az élet másik oldalát és azt, hogy mindig van remény.

Bár az etikai dolgokkal nem egyezik én azért nyíltan vállalom, és amikor fiatalokkal kerülők valamilyen kapcsolatban elmondom, hogy nekem milyen tapasztalataim vannak.

Rávilágítok milyen fogyatékosnak lenni, hiszen az egyik szememre szinte teljesen vak vagyok,

Beszélek nekik tapasztalataimról, megélt élethelyzetekről. Az a tapasztalatom, hogy segít nekik, és eszükbe jut, amikor nehéz helyzetbe kerülnek.