SAJÁT ÉLMÉNYEM ÉS A PTSD FELDOLGOZÁSA

       Életünk során számos kisebb vagy nagyobb általunk megélt krízises élethelyzetet kell megélnünk, átélnünk. Ezek közül legerősebb, talán amikor tragédia során katarzist élünk át.

Az, hogy kinek mi okoz katartikus élményt, amikor a lélek darabokra törik szét, kinek-kinek természete, habitusa és lelki alkata, valamint az adott esemény előtt átélt esetleges negatív élethelyzetek befolyásolhat, felerősíthet, avagy gyengíthet.

   Számos helyzetben megbirkózik látszólag a lélek a nehézséggel, gyakorta esetben a lehetetlennel, de ez csak látszólag tűnhet így. Sajnos ilyenkor elfojtás is szóba jöhet, mint egyszerű elhárító mechanizmus, ami ott lenn a „lélek mélyén” komplexussá alakul és nem tudható mikor tör felszínre, összegyűjtve minden elnyomott és a tudatos által már réges-rég elfelejtett fájdalmat, kínt, elszenvedett katarzist.

    Nehéz dolog a léleknek a testben élni, hiszen születésünk pillanatától kezdve kínlódás és gyász, elszakadás, újrakezdés, öröm és bánat jut neki.

(Érdekes látni a skizofrén betegeket, amikor kataton állapotban előre-hátra ülve hintáztatják magukat vagy a fogyatékosok, akik szintén ezt a monoton mozgásformát veszik fel, ha félelmet vagy veszélyt éreznek. Talán az anyaméhben lévő himbálódzást és nyugalmat igyekeznek újra átélni.)

Sajnos, amikor a katarzis megtörténik, még nem az újabb lehetőséget látjuk benne és azt, hogy minden okkal történt. Semmi sem volt ok nélkül, hanem a gyász, az elszakadás, a megváltozott élethelyzet és a miértek keresése köti le figyelmünket.

  Számomra óriási megtiszteltetés és lehetőség, hogy alturisztikus módon minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül segíthetek bajba jutott embertársaimnak a nehéz pillanatokban, hogy a krízist és a bekövetkezett tragédiát úgy tudják elviselni a helyszínen és az azt követő időszakban, hogy „ne hulljon darabokra, mint egy törött tükör” a lélek.

A bekövetkezett tragédia mindenkinél más és más reakciók vált ki, bár az emberek akárhogyan viselkednek egy baleset során megengedett, még ha időnként az átlagtól eltérőnek is hat ránk. A szorongást, a félelmet, a fájdalmat ki-ki beállítottsága és az akkori lelkiállapotának stabilsága határozza meg, hogyan reagálja le.

        Mindegy két évvel ezelőtt egy, novemberi hideg-napos vasárnapon gyermekeim apja két fiammal a közel száz kilométerre lévő nagyvárosba indult el vásárolni.

Közel egy órával az indulásuk után cseng a telefon, és középső fiam beleszól a telefonba: „Ne ijedj meg anya, karamboloztunk, Apát és Kristófot most vizsgálják a mentősök… Apa nagyon ki van… Szólj Petinek és gyertek értünk a kórházba. Nekem csak a fejem vérzik.” (pedig ő sérült a legjobban, hiszen koponyájának homloki része sérült, valamint medencecsont törése lett).

Abban a pillanatban elnémult a telefon. Én álltam, mint aki lebénult és csak néztem magam elé meredtem. Kis idő múlva azonban, mint aki gépszerűen cselekszik, ösztönösen tudtam, hogy hívni kell a barátunkat és elindulni a balesethelyszínére és a kórházba. Azonban annyira ösztönös volt ez a cselekvésem, hogy a memóriám nem működött rendesen. Nem jutott eszembe, mi a száma a barátunknak, pedig normál helyzetben betéve tudom. Aztán nem tudtam hirtelen, hogy kell használni a telefont. Járkáltam a házban körbe-körbe, mint egy tébolyult, ami számomra óráknak hatott, (de később „józan-ésszel” végig gondolva néhány perc volt csupán”) és erőltettem az ujjaimat, hogy nyomják meg a tudakozó gombját. Így amikor ezt a mozdulatot megtettem, már teljesen tudatosan kezdetem cselekedni.

Az első pánik rohamom akkor jött elő amikor a roncsot megláttam, mert nem tudtam, hogy melyik fiam ült elől. Ha a nagyobbik, akinek a feje vérzett és ő fejelte be a szélvédőt akkor koponyaalapi tőrése is lehet. Hívtam őket, de nem vette fel senkit.

Nem volt időm gondolkodni, mert megjött a roncsszállító autó.

Szörnyű volt elvenni hátulról a papírt, amin valamelyik fiam vére száradt. De ekkor kezdtem kicsit megnyugodni, hogy talán a másik fiam ült elől és akkor nincs nagyobb baja egyiknek sem.

   Talán nekem volt nehezebb feldolgozni, hiszen nem sokkal  a történtek után már a kórházban kellett helyt állnom egy hasonló autóbaleset túlélőinél, akik nem voltak olyan szerencsések, mint én.